Vizibárány, avagy Barka álllat megszereti a vizet...

Igen, megtörtént. Kellet hozzá öt hosszú év, meg jó nagy meleg és sok-sok bíztatás. A mai napon egy másik kutyás családdal ellátogattunk a Lupa-szigetre kicsit "strandolni". Ez nem volt egy rossz ötlet, azt el tekintve, hogy az eddigi években Bari a víz közelébe sem ment, csak a szája járt, maximum mellkasig ment be, de akkor sem lehetett rávenni egy kis úszásra. Idén sajnos nem volt lehetőségünk a szokásos kutyás táborba elmenni, mert azon a héten dolgozom. Volt egy megérzésem, hogy ez a mai nap emlékezetes lesz, ugyanis a menhelyen, ahova kijárunk tevékenykedni, van egy halas-tó és Barika előszeretettel pancsikált benne, különösebb kényszerítés nélkül. Először csak úgy simán próbálkoztunk beküldeni, de úgy csak mellkasig ment be a vízbe, aztán talált a gyerek valami nád darabkát és azt nem olyan messzire és nagy meglepetésemre után úszott, úgyhogy próbáltam messzebbre is és úgy is utána ment, noha először kicsit ösztökélni kellett. Anyum adott egy kölyök kutyáknak való frisbeet, hátha azután nagyobb hévvel megy be. Jól gondolta. Barka úgy uszikált a korong után, mint egy kis aligátor. Még versenyt is úsztunk. Úgyhogy végső soron sikerült megélnem azt, hogy a kutyám öt éves korára megszerette a vizet és a mai napon szinte ki sem lehetett onnan robbantani. Mai naptól már nem csak egyszerű Barikám van, hanem ViziBarikám.