Ez volt Barka története

2005. augusztus. 11-én csöppentél bele az életembe. Emlékszem arra a pillanatra, mikor anyu bejött a szobába:

" Dóri ébredj! Apa igent mondott a kutyára!"

Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre nekem is lehet egy kutyám. Egész nap izgatott voltam, és amikor először a kezemben fogtalak és elmentünk sétálni, tudtam, hogy te magad egy kis Csoda vagy. A menhelyen a Barka nevet kaptad, én azt akartam Joey legyél, de végül rád ragadt ez a név és milyen jó döntés is lett. Gyorsan cseperedtél, nem voltál különösebben rossz kutya, csak az a fene nagy egód ne lett volna, de végül csak összehoztuk azt a behívást, ugye? Azután csak úgy habzsoltuk az életet.

 Bele vetettük magunkat az agility rejtelmeibe, mindenki ámuldozott, hogy mennyire jó alapanyag vagy, milyen sokra viheted még, én meg dagadtam a büszkeségtől. Emlékszem az első edzésre, az első közös táborunkra. Jaj de fiatalok voltunk még. Persze nem ment minden zökkenő mentesen. Voltak mély pontjaink, nem találtuk az összhangot, hosszú évek kellettek, mire elkezdtünk összecsiszolódni, de végül lehoztad nekem azokat a bizonyos csillagokat az égről, amikor együtt részt vettünk a 2011-es IMCA Agility Világbajnokságon. 

 Aztán lássuk csak, ott volt még a Flyball. Az volt még a te nagy kedvenced. Ott aztán üvölthettél, és rohanhattál ész nélkül. 2009-ben Csehországban is learattuk a babérokat, és te bizony oda tetted magad, ismét. 

Frizbiztünk is, inkább a távolsági állt hozzád közel, de a kedvemért még a freestyleban is megmérettettél. 

Persze nem volt ám minden fenékig tejfel. Az a sok sérülés, meg betegség túl hamar véget vetett a sport karrierednek, de te sosem csüggedtél.

 Imádtál dolgozni, a gyerekekkel trükközni, ha kell nyugodtan feküdni, miközben a rettegő gyerek téged mer életében először megsimogatni. Mindig tudtad, mit tegyél, hogy segíts a kis lurkóknak. Több száz kis törpe kedvence lettél az évek alatt, a Rexes táborok örök kabalája. 

Két éve, mikor Izé megérkezett még nem láttam, most már tudom, hogy akkor átadtad a kis tökmagnak a stafétát. Számtalan munkaórád után végre a boldog nyugdíjasként húzhattad a lóbőrt nap mint nap. Ez a tél már más volt. Betegeskedtél, sokszor rám hoztad a frászt, de végül mindig túl voltunk rajta. Féltem, mi lesz, ha már nem ismersz meg, de tudtam, most már neked van szükséged a segítségre és nem nekem. Így hát veled voltunk. Így hete már, hogy makacskodni kezdtél az evéssel. Mi balgák azt hittük, megint finnyás úrfit játszol, mígnem már a legfinomabb falatok sem kellettek. Tudtam, ez már nem játék, rohantunk a doki bácsihoz. És beigazolódott. Veled voltam, miközben felkészítettek az életmentő műtétre. Tudtam, hogy jó kezekben leszel, hiszen doki bácsi már sokszor kihúzott a csávából. A műtét sikerült, de nagyon sok vért vesztettél. A doki bizakodott, mi fellélegeztünk. Tudtuk, hogy még a bizonyos ajtó előtt állunk, de az még csukva van. Hazavittünk. Melletted voltunk, és te csak erre vártál. Hogy mind veled legyünk. Valahol mélyen tudtam, hogy eljött az idő, de nem akartam elhinni, hogy tényleg elmész. A te utad véget ért. Te voltál az első kutyám. A KUTYA. Köszönöm drága kicsi Barikám ezt a tíz évet neked! Sosem felejtünk el téged meg azt a nagy hangodat drága kicsi Barika.

Barka

2005.06.10.-2015.07.03.

Csak még egy kis időt kérek

Jól voltunk. Tényleg. Hittem benne, hittem, hogy tényleg csoda történhet. Hiszen az elmúlt két hónapban, mintha kivirágzott volna az öreg. De két hete megharapott. Majd pár napja rám vicsorgott. Biztos voltam dolgomban. El van kapatva, kicsit helyre kell rázni és minden jó lesz. A dokim és a viselkedés terápián a kiképző azonban inkább azt mondta, hogy ez az állapotából adódó viselkedés. Nem akartam elfogadni, tény, hogy, mint sosem volt előzménye a "rövid zárlatoknak", de én tényleg reménykedtem, hogy ez nem azért van, mert visszaesett. Aztán ma jött a telefon. Én a kicsikkel épp jöttem haza a Rehab Critical Mass felvonulásról, mikor a kaptam az üzenetet, hogy Barka a kolléganőmre, egyben jó barátomra telibe rávicsorgott, miután ismét neki akart menni egy kutyának. Természetesen itt sem volt előzmény, semmilyen arra utaló jel, hogy ez fog történni. 

Figyelem őt, árgus szemekkel. Próbálom meglátni az egykor életvidám, fáradhatatlan bajnokot. De helyette egy fáradt öreg urat látok. Néha itt van és akkor feldereng régi fénye, de nagyrészt alszik, vagy épp áll egy helyben és sír. Sokszor bosszús vagyok, mert nem tudom mi a baja, mit tehetnék, hogy jobb legyen neki. Nem tudom mi játszódik le benne, fáj-e neki valami. Régen be lehetett pörgetni egy kis lökdöséssel, most felborult. A szívem összeszorul, amikor ránézek a kis rozoga lábaira. Tegnap kirándultunk. Jött velünk, tartotta a lépést, de már nem szaladt és élvezte a szabadságot. A fiatalok néha fellökték, ő meg csak esetlenül arrébb ment. 

Hogy mikor jön el az idő? Hamarosan. Önző vagyok, nem engedem el. Még nem. Most még jól van, nemde? Eszik még, fel tud kelni és örül nekem. 

Tíz év. Majdnem ennyi ideje van velünk. Ő a kutya. Az első és egyetlen. A legszebb, legokosabb kiskutya. 

Drága kicsi Barikám, maradj még egy kicsit velünk...

"Aki szereti a kutyákat, valóban szereti őket, nem egyszerű állatokat vagy házi kedvenceket, hanem társakat lát bennük, sőt többet. Tiszteli a velük született méltóságot, felismeri, hogy képesek az örömre és a bánatra, és hogy sejtik az idő zsarnoki természetét, még ha nincsenek is teljesen tisztában annak kegyetlenségével, és ellentétben azzal, amit a szemellenzős szakértők állítanak, van valami fogalmuk önnön halandóságukról."

/Dean Ray Koontz/

És hogy van az öreg?

A diagnózisunk óta eltelt három hónap. Mi két hónapot kaptunk. Most nagyon boldog vagyok. A történethez hozzá tartozik, hogy időközben leálltunk a gyógyszerekkel, elkezdtük spirituális vonalból megközelíteni a problémát és a dolog sikeresnek bizonyult. Az agresszív tünetek, a bemorgások minimális csökkentek, ismét felismer maga körül jórészt mindenkit az állatka, néha-néha vannak csak elrévedések, de legyen ez a legkevesebb. De sokan kérdeztétek, hogy van most Barka. Nos, ezt elég nehéz megfogalmazni. A december és a január eleje jó volt. Most inkább fura. Elkezdtek élettani romlások jelentkezni. Vizelet tartási problémák, étvágytalanság, korai fáradékonyság. Az egyes napjait leginkább három szóval tudnám jellemezni: eszik, alszik pisil-kakil. Néha, jobb napjain rávehető egy kis labdázásra, de annak is a vége gyakran hisztibe és zsémbes ugatásba torkollik. Azonban alapvetően egy egy kerti móka nem tart tovább öt-tíz percnél. Egy-egy kutyával még elvan, de ez is attól függ, milyen napja van. Bilbo a kis szaros rájött, hogy az öreg már kicsit roggyant, egyből érezte a lehetőséget és egyik este nem arra kelek, hogy kimorogta Barit a fekvőből. Tudom, ez normális de azért, mégis csak A BARKÁRÓL van szó. Úgyhogy a trottyos ezután szabad feljárást kapott az ágyra. Mégsem a hideg padlón kellene feküdnie. Bilboval meg elbeszélgettünk arról, kinek van joga morogni, azóta szerencsére már helyre állt a béke, de elszomorító volt látni, hogy Bari még csak nem is szólt vissza. Ő aki anno mindenkit kiosztott, aki sosem hagyta, hogy egy kiskamasz beszóljon neki, vagy elvegye a játékát. 

Néha segíteni kell a kajálásban, mert nincs kedve enni. Olyan nincs, hogy nincs kedve. Egyen, mert akkor még minden rendben. A rivális tréningre azért még kapcsol, néha egy kis klikkerezés és felderengnek a szebb napok. Észrevettem, hogy bizonyos helyeken elkezdett kopni a szőre, felszedett pár plusz kilót, és mintha lenne valami dudor az egyik lábán. Szeme alatt egyre nagyobb sokaságban jelennek meg a fehér szőrszálak, szemébe ködös homályosság költözött. Tekintete azonban olyan magasztos bölcsességet áraszt, amit halandó ember nem érthet. Ő tudja, ők mindig tudják. Hogy mikor jön el az idő, nem tudom. De hiába dolgozom, hiába járok sokat el a kicsikkel, mindig van egy kis Barka time. Ilyenkor csak mellé fekszem, a fülét cirógatom és figyelem, ahogy szuszogva alszik. És ennyi elég, mert itt van, velem. Szóval nincs jól, de még itt van, és ez a lényeg.