2015. július 4., szombat

Ez volt Barka története

2005. augusztus. 11-én csöppentél bele az életembe. Emlékszem arra a pillanatra, mikor anyu bejött a szobába:
" Dóri ébredj! Apa igent mondott a kutyára!"
Majd kiugrottam a bőrömből, hogy végre nekem is lehet egy kutyám. Egész nap izgatott voltam, és amikor először a kezemben fogtalak és elmentünk sétálni, tudtam, hogy te magad egy kis Csoda vagy. A menhelyen a Barka nevet kaptad, én azt akartam Joey legyél, de végül rád ragadt ez a név és milyen jó döntés is lett. Gyorsan cseperedtél, nem voltál különösebben rossz kutya, csak az a fene nagy egód ne lett volna, de végül csak összehoztuk azt a behívást, ugye? Azután csak úgy habzsoltuk az életet.
 Bele vetettük magunkat az agility rejtelmeibe, mindenki ámuldozott, hogy mennyire jó alapanyag vagy, milyen sokra viheted még, én meg dagadtam a büszkeségtől. Emlékszem az első edzésre, az első közös táborunkra. Jaj de fiatalok voltunk még. Persze nem ment minden zökkenő mentesen. Voltak mély pontjaink, nem találtuk az összhangot, hosszú évek kellettek, mire elkezdtünk összecsiszolódni, de végül lehoztad nekem azokat a bizonyos csillagokat az égről, amikor együtt részt vettünk a 2011-es IMCA Agility Világbajnokságon. 
 Aztán lássuk csak, ott volt még a Flyball. Az volt még a te nagy kedvenced. Ott aztán üvölthettél, és rohanhattál ész nélkül. 2009-ben Csehországban is learattuk a babérokat, és te bizony oda tetted magad, ismét. 
Frizbiztünk is, inkább a távolsági állt hozzád közel, de a kedvemért még a freestyleban is megmérettettél. 
Persze nem volt ám minden fenékig tejfel. Az a sok sérülés, meg betegség túl hamar véget vetett a sport karrierednek, de te sosem csüggedtél.

 Imádtál dolgozni, a gyerekekkel trükközni, ha kell nyugodtan feküdni, miközben a rettegő gyerek téged mer életében először megsimogatni. Mindig tudtad, mit tegyél, hogy segíts a kis lurkóknak. Több száz kis törpe kedvence lettél az évek alatt, a Rexes táborok örök kabalája. 
Két éve, mikor Izé megérkezett még nem láttam, most már tudom, hogy akkor átadtad a kis tökmagnak a stafétát. Számtalan munkaórád után végre a boldog nyugdíjasként húzhattad a lóbőrt nap mint nap. Ez a tél már más volt. Betegeskedtél, sokszor rám hoztad a frászt, de végül mindig túl voltunk rajta. Féltem, mi lesz, ha már nem ismersz meg, de tudtam, most már neked van szükséged a segítségre és nem nekem. Így hát veled voltunk. Így hete már, hogy makacskodni kezdtél az evéssel. Mi balgák azt hittük, megint finnyás úrfit játszol, mígnem már a legfinomabb falatok sem kellettek. Tudtam, ez már nem játék, rohantunk a doki bácsihoz. És beigazolódott. Veled voltam, miközben felkészítettek az életmentő műtétre. Tudtam, hogy jó kezekben leszel, hiszen doki bácsi már sokszor kihúzott a csávából. A műtét sikerült, de nagyon sok vért vesztettél. A doki bizakodott, mi fellélegeztünk. Tudtuk, hogy még a bizonyos ajtó előtt állunk, de az még csukva van. Hazavittünk. Melletted voltunk, és te csak erre vártál. Hogy mind veled legyünk. Valahol mélyen tudtam, hogy eljött az idő, de nem akartam elhinni, hogy tényleg elmész. A te utad véget ért. Te voltál az első kutyám. A KUTYA. Köszönöm drága kicsi Barikám ezt a tíz évet neked! Sosem felejtünk el téged meg azt a nagy hangodat drága kicsi Barika.
Barka
2005.06.10.-2015.07.03.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése