Barka az első kutyám. Ő testesíti meg számomra a KUTYA fogalmát. Ha róla volt szó, sosem sajnáltam rá, sem pénzt, sem időt sem energiát. De pár hete szembesülnünk kellett egy új dologgal. Én új munkát kaptam. Szuper munkát, nem mellesleg kutyabarát munkahelyet és még ottlakás is lehetséges. Aztán jött a hidegzuhany. Barkánál előrehaladott agyi demenciát diagnosztizáltak. Kapott gyógyszert, kedvenc dokiknk, aki az elmúlt 9 év alatt eddig kétszer mentette meg az életét az öregnek, most először nem tudott sok pozitívat mondani. Reménykedjünk, hogy a gyógyszer majd segít. Két hét telt el azóta. Barka állapota nem javult ugyan, de a folyamat lassult.
De mik is a tünetek? Kezdjük ott, hogy egy éjjel váratlanul nekem támadt. Először, viselkdeési problémára gondoltam, de valahogy az általános viselkedése és ez a kirohanás nem passzolt össze. Egy héttel később megsűrüsödtek az egyik pillanatról a másikra való agresszív megnyilvánulása. Emellett naponta többször lefagyott, vagy nem ismert fel valakit. Először meg sem fordult a fejemben, hogy időskori elbutulása van, hiszen csak 9 éves. A doki azonban elmondta, hogy az ilyesmi nem kortól függ. Kaptunk gyógyszert, aminek a hatására az agresszív megnyílvánulások megszűntek, azonban a lefagyások megmaradtak, illetve néha bizonyos ismerős dolgoktól megijed (pl. szolgálati autó, amiben rengeteget utazott az elmúlt években). Adoki javasolt még egy MRI vizsgálatot, amire novemberben kerítünk sort, addig is javasolta, próbáljunk meg nyugodt, ismerős környezetet biztosítani számára, így azt sem javasolta, hogy magammal vigyem az új helyre.
Ez a javaslat kissé meglepett, és így patthelyzet alakult ki. Tudtam, az elkövetkezendő idők komoly anyagai terhet fognak jelenteni a vizsgálatok és a gyógyszerek és kiegészítők miatt. Melyet ez a munka teljes mértékben fedezni tud. Ugyanakkor képtelen lettem volna Barkától megválni. Napokig halogattam a dolgot, aztán Barka egyikeste mellettem feküdt. Egyik pillanatban még nézelődött, majd egyszer csak üveges tekintettel fordult le a feje. Először tapsoltam és szóltam hozzá, de az eddigiekhez képest, most nem reagált. A két kezem közé fogtam a fejét, és óvatosan rázni kezdtem, miközben a nevén szólongattam. Majdnem fél perc kellett neki, mire ismét visszatért belé a szín. Ez volt az a pont, mikor rájöttem, döntenem kell. Engedek a szívemnek, önző leszek és magammal viszem egy olyan életbe, ami lényegesen több stresszel jár számára, ezzel jó pár hónappal megrövidítve a velem töltött időt, vagy az ő érdekeit nézem és egy olyan helyet biztosítok számára, ahol békében és szeretetben élheti a hátralévő idejét anyukámék mellett, hiszen velük is nőtt fel, nem csak velem. Természetesen, minden pillanatot ki fogunk használni a közös együttléthez, de most ő már nem jön velem az új életbe.
Hogy emiatt rossz embernek érzem-e magam? Igen, mert szívem szerint sosem engedném el, de akkor meg azért érezném magam piszkosul, mert önző voltam. Van, aki megkövez emiatt, hát tessék kedves ismerős, ki minden háttér információ nélkül megrágalmaztál, ez itt a válaszom. Nem vagyok rád mérges, sőt örülök neki, hogy neked nem kellett sosem ilyen helyzetbe kerülnöd. Hisz neked is van egy öreg kutya az oldaladon. Vigyázz rá, mert önzőnek lenni könnyű, de a legjobb döntést meghozni öreg társunk érdekében, na azaz ami igazán nehéz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése